Sarud nevének első írásos említése 750 éve, 1261 szeptember 9.-én történt. IV. Béla király oklevélbe foglalta az egri egyház valamennyi birtokát és halászóvizét, kiváltságát és tizedszedési jogát, mert az egyház korábbi okiratai a tatárjáráskor elpusztultak. „Item Mezeuharsan et MezeuIseph prope possessiones nobilium de Folth et deSaruldeghaz existentes” vagyis „továbbá Mezőharsány és Mezőizsép, amelyek a fóti és a sarudegyházi nemesek birtokai mellett fekszenek.” Ez a legkorábbi írott forrás, amely bizonyság Sarud létére.Egy terület lakottsága azonban nem köthető a sokszor csak évszázadokkal később megjelenő első írásos emlékhez.A ma Sarudként ismert település területén az 1888─as árvíz egybronzkori (Kr.e. 3500-1200 körül) temető maradványait mosta ki. Ez a legkorábbi régészeti emlék településünkről.

A falu belterületén jelentős régészeti feltárások nem történtek, így a korai évezredekben itt megtelepülő népességről csak hiányos ismereteink vannak.Ellenben a mai Sarud külterületén két beszédes és sokatmondó régészeti feltárást is jegyez a szakirodalom: 1881─ben Hídvégen földmunkavégzéskor jazig (Kr.u. I. század) temető maradványait tárták fel, 1973─ban pedig a Laskó gátjánaképítésekor szarmata (Kr.u. II.-IV. század) sírok kerültek felszínre. Minden bizonnyal Sarud és közvetlen környéke kisebb-nagyobb megszakításokkal, de a honfoglalást és államalapítást megelőző évszázadokban is lakott volt, hiszen a legelők, a Tisza közelsége és a hegyekből lezúduló kisebb-nagyobb erek, patakok okozta vízgazdagság kedvező feltételeket teremtett az állattartó népek életfeltételeinek megteremtéséhez. 

Sarud egyike lehet a magyarok által legkorábban benépesített településeknek. A falu neve a legismertebb névetimológiai vizsgálat szerint Sarolt fejedelemasszony nevéből származik. Államalapító királyunk anyja jelentős területeket birtokolhatott a poroszlói birtokközpont körül, amely az államszervezés időszakában a korai állami közigazgatás sejtjeként funkcionált. Más névvizsgálatok szerint a Sarud szó jellegzetes vízi helynév, vagyis a „mocsaras patakot” jelentő „sar” szó -d képzővel ellátott alakjaként jött létre. Ismét más megközelítés szerint a település neve keletkezhetett az ótörök Sar-aldi személynévből, amely egyben rangjelző szó is volt. Ismert olyan névmagyarázat, miszerint a Sarud szó a lábbeli „saru”-nak a régi magyar nyelvben használt -d kicsinyítőképzős változataként keletkezett. Lehetséges magyarázatul szolgál a település névadására az a feltételezés is, miszerint a területet a Tonuz-Aba nemzettség Sarud nevű tagja birtokolta elsőként.

A falu kialakulásának konkrét időszaka nem ismert, s ez esetben a névetimológia sem ad támpontot, ám feltételezhetően egyidős lehet az egri egyházmegye legkorábbi birtokaiként ismert Tiszahalásszal és Tiszanánával, hiszen nevét 1261-ben említik először. Igaz, csupán hivatkozás szinten, mint az egyház jövedelmeit biztosító települések közé beékelődött saruldeghazi nemesek birtokát. Az mindenesetre figyelemre méltó történelmi tény, hogy a Tisza jobb parti települései közül Sarud volt az egyetlen, amely nem hat évszázadig tartozott az egri püspökség birtokai közé, hiszen az Árpád-ház regnálása alatt nem egyházi, hanem nemesi birtok volt. 

Az Árpád-ház kihalását megelőző évtizedekben Sarud a Tomaj és a Szalók nemzettség birtokai közé tartozott. Mindkét nemzettség Károly Róbert uralkodásának korai időszakáig férfiágon kihalt, ezért Telegdi Csanád egri püspök arra kérte a királyt, járuljon hozzá az egri egyház birtokai közé tartozó távoli Fejér megyei Mór és az akkor már királyi kézen lévő Sarud birtokainak cseréjéhez. Károly Róbert engedélyezte a cserét, így Sarud Hídvéggel együtt a XIV. század első felében az egri püspökség javadalmai közé került. Ez az állapot 1804-ig fennmaradt, amikor is a Tisza jobb parti falvait átadták az újonnan alakult Szatmári püspökségnek.
Ebben az időszakban, vagy ezt megelőzően épült meg a templom is: az 1332-37 között elkészült pápai tizedjegyzék templomos helyként említi, de plébánosa a lakosok szegénysége miatt nem tudta megfizetni a pápai tizedet. 

A korszakban jól elkülönül a Hídvégen és a Sarudon élő jobbágyok gazdálkodása. Míg az előbbire ménestartás, halászat és sózott hal készítés volt a jellemző, addig az utóbbit búza-, árpa-, rozstermesztés és méhészkedés jellemezte. A gazdálkodás és a létfenntartás nehéz körülményeire utal, hogy Dobó István várkapitánysága idején a sarudiak sérelmezték terheik megemelését. Sem az alapvetően halászatból élő tiszahalászaiakkal együtt hetente szállítandó élőhalak mennyiségével, sem a hat dénárról 1 forintra felemelt cenzus nagyságával nem értettek egyet.

A török hódoltság után Sarud a kettős adóztatású területek közé került: a faluban élők akcsában fizettek a portának, miközben korábbi terhelik is fennmaradtak. A kettős adóztatásnak az utókor számára mindenesetre meg lett az a haszna, hogy az összeírásokból pontos képet kapunk az akkori lakosság összetételéről és gazdálkodásáról. 1571-ben például 15 háztartást írtak össze Sarudon a hozzá tartozó Kissarud és Dejtelek vagy Déltelek pusztákkal együtt, adófizetői voltak Kasi Gáspár, fia András, Káli Benedik, Máté Jankó, Rác Tamás, Élös Tamás, Élös Máté, Keresztös Bertalan, Keresztös István, Bondai Balázs, Keresztös Gergel, Vajda Pál, Budai Anbrus, Tamás Gergel, Rác Gáspár, Gyula Benedik. A legjelentősebb tizedet pedig búzából, bárányból, sertésből, tűzifából és mézből fizették. A háztartás számára termeltek lencsét, kendert, borsót, káposztát, répát, fokhagymát és vereshagymát. A természetben megtalálható vagy termesztett fűszernövénynek ─ például kakukkfű, zsálya ─ felhasználása egyben képet ad a sarudi jobbágycsaládok mindennapi étkezési szokásairól is.

A magyar történelem legviharosabb két évszázadában, a XVI.-XVII. században Sarud többször elnéptelenedett, majd újranépesült, lakosai olykor olyan szegénységben éltek, hogy a kivetett adójukat sem tudták megfizetni. A háborús viszonyok konszolidálódását jelezte, hogy a XVII. század közepén már tiszanánai nemesek bérelték a sarudi földeket, akik a zavaros viszonyok között birtokjogot is szereztek a hivatalosan még mindig, de a gyakorlatban már rég nem funkcionáló egri püspökség földjeire. 

Ezt az állapotot szüntette meg az 1690-ben Bécsben megalakított Újszerzeményi Bizottság, amelynek tagjai előtt az egri püspökségnek hitelt érdemlően sikerült igazolnia jogát a sarudi földekre, így a török kiűzését követően helyreállították a másfél évszázaddal ezelőtti állapotot. Ekkor 26 család élt a faluban, igaz a birtokviszonyok jelentősen eltolódtak a korábbi állapothoz képest, a 15 telkesjobbágy mellett 3 házas és 8 házatlan zsellér lakta a települést. 1730-35 között Bél Mátyás így jellemezte a falut:„Sarud valóban sáros kis falucska, ahogy a neve jelenti. A Kis-Tisza mellett van nyugatra, ezért gyakran elönti a víz, annyira, hogy Velencéhez hasonlóan van körülzárva.”

A megélhetést továbbra is a földművelés biztosította, igaz a falu határának jelentős része rét, legelő és ártér volt, ám a művelésre alkalmas földek elegendőek lettek volna a lakosság szükségleteinek megtermelésére, ha a hídvégi majorság földjeinek művelését nem robotban végeztette volna el az egri püspökség. A túlzott robotterhek következménye az lett, hogy 1751-ben a falu lakossága az elköltözést fontolgatta, ezért Barkóczy Ferenc püspök 1759-ben elengedte a terheket, és 1500 forintért átadta művelésre a határt, sőt még a kötelező ingyenmunkát is eltörölte. Ezt az állapot négy év múlva Eszterházy Károly püspök megszüntette, sőt nagyszabású egri építkezései miatt a fuvarozási terheket is jelentősen megnövelte.

Ezekből a zűr-zavaros időkből őrződött meg az első oktatásra vonatkozó adatunk is: 1746-ban a falunak már volt saját tanítója,Ábel András, igaz, csak három gyermek szülei tartottak igényt a magyarul és szlovákul is beszélő kántor népoktatására. Az egy szoba-kamrás lakásban élő kántor a gyermekneveléstől a borivást nagyobb előnyben részesítette, ezért többször megintették őt. A valódi népoktatás megszervezése majd csak Mária Terézia rendelete után, 1771-ben történt meg, amikor Szepessy Jánosiskolamesterségének időszakában nyolcvan család 75 gyermekét sikerült magyarra, latinra, számtanra és hittanra oktatni. 

A XVIII. század a templomépítkezések időszaka. Sarudon ─ a környék és a megye más településeihez hasonlóan ─ a hódoltság időszakában elterjedt a reformáció. Ráadásul a falu határát bérlő tiszanánai Péntek család református jobbágyokat telepített a faluba, akik kijavították a romos katolikus templomot, s ott református gyülekezetet alakítottak. Az egri püspökség birtokán a katolikus hívek templom és pap nélkül maradtak. Egy 1740-ben meglehetősen nagy visszhangot kiváltott zendülés adott okot arra, hogy lakosságcserét hajtsanak végre a településen, így nagyszámú katolikust telepítettek a faluba. Még ebben az évben megkezdték a reformátusok által használt régi katolikus templom átalakítását és bővítését. A kisebb-nagyobb javítások, bővítések után 1795-ben új templom építéséről döntöttek Francz József tervei alapján. A munkálatok 1802-ben fejeződtek be. 

Közben 1770-ben rendezték és egységesítették a jobbágyok úrbéri terheit. A Sarudot körülvevő földekről azt írták, „olyan jó minőségűek, hogy trágyázás nélkül is termékenyek és tiszta búzát teremnek. Az ősszel elvetett mag négy-ötszörösét, a tavaszi öt-hatszorosát hozza vissza.” Fél évszázaddal később már látható jelei voltak a termőtalaj kimerülésének, hiszen a háromnyomásos gazdálkodásban művelt földeket négyévente trágyázták, de így is mindössze kétszeres, háromszoros termést sikerült elérni. A XIX. század folyószabályozási munkáinak következtében pedig egyértelműen megindult az elszikesedés.

Majd egy évszázados próbálkozás után 1804. augusztus 9.-én aláírták az egri püspökség felosztásáról és az egri érsekség alapításáról szóló pápai bullát. Ezzel a döntéssel Sarud az újonnan megalakított Szatmári püspökség uradalmi birtoka lett.

A XIX. század megteremtette a polgári átalakulás feltételeit, igaz Sarud lakosai e században élték át legnagyobb tragédiájukat, az 1888-as árvizet is.
A lakosság életkorára, foglalkozására és a birtokviszonyokra jól hasznosítható adatokat őriztek meg az 1848-as szabadságharc kezdetén készült nemzetőri összeírások. Azokat a 20 és 50 év közötti férfiakat kötelezték nemzetőri szolgálatra, akik legalább fél telket önállóan birtokoltak, vagy száz pengő tiszta jövedelmük volt. Az ekkor 1500 lakosú Sarudról 107 férfi kapott nemzetőri besorolást, ám közülük csupán ketten, Gaál István és József voltak nemesek, a többiek csupán földbirtokosok. A listából kitűnik, a falu bírója a 37 éves Csörgő József volt, jegyzője a 27 éves Papp Flórián, plébánosa a 29 éves Balla József, segédlelkésze a 38 éves Trippel Egyed, kántora a 46 éves Dubnitzky István, tanítója a 20 esztendős Menórtovits János. Az összeírtakat az első zászlóaljhoz sorolták. Katonai események a község területén nem zajlottak.

A szabadságharc leverése után 1860-ig megtörtént az úrbérezés és a tagosítás. A 10.000 holdas határ legnagyobb birtokosa 4000 holddal továbbra is a szatmári püspökség volt, a maradék 7000 hold hétszáz birtoktestre oszlott. Az uradalom növekvő gazdasági súlyát mutatja, hogy az 1880-as években keskenynyomtávú gazdasági vasutat építettek Poroszlóig, hogy az itt termelt árumennyiséget könnyebben piacra juttathassák.
A döntően mezőgazdaságból élő településen két jelentős manufaktúra is kialakult: a téglaégetés és a tubákkészítés. Az első téglaégetőt 1740 táján Erdődy Gábor egri püspök telepítette Hídvégre, működése 1801-ig valószínűsíthető. A sarudi templom téglái is itt készültek. Jellegzetessége volt az agyagba égetett SP monogram, ami a Szatmári Püspökség tulajdonára utalt. A másik jelentős manufakturális termék a reformkorban méltán híres sarudi tubák volt. A földeken termelt dohányból készült tubákot az 1837-ben beszállásolt katonák igénye váltotta ki, s a piacra való termelés később is megmaradt.
Értékes adatokat őrzött meg a XIX. század derekáról a Pesty Frigyes kezdeményezésére történt országos helynévösszeírás. ADely József községi jegyző által készített adatközlésből kiderül, hogy a lakosok száma ekkor 1698 római katolikus, 4 helvét és 16 zsidó. A település közigazgatási területéhez tartozik a Jánosi tanya és Magyarad. „1854-ben a falu dél-keleti alsó részétől kezdve a déli irányban Jász Kiséri Tisza Szabályozó Társulat által a tiszai árak ellen védgát készíttetett, mellyel a sarudi határban 3111 holdnyi térség mentetett meg. Ezen terület a mentesítés előtt csakis szénát, nádat és gazt termett, most azonban egy része jó búzatermő földdé vált. (…) A mentett részen felszántott föld az úgynevezett aszott növényt buján termi, úgyannyira, hogy száraz évben bármi veteményt is felülhalad.”

Az előbbi közlés már jól mutatja a XIX. század második felének készülődő tragédiáit. A Közép-Tisza vízrajzának megváltozása a folyószabályozás kezdetén kódolt volt. A folyó vízhozamának növelése érdekében az eredeti Vásárhelyi-terv 1846-1866 közt 16 közép-tiszai átvágást készített elő a folyó vízhozamának gyorsítása érdekében. 

A folyószabályozásokhoz szükséges Közép-Tisza menti jobb parti töltések építését az 1851-ben megalakított Jászkiséri Tiszaszabályozó Külön Egylet kezdte el. A társulat feladata többek közt a Sarud─(Tisza)Süly─Kőtelek és a Millér torkolata közti jobb parti töltések kiépítése volt. A Sarud-Dinnyéshát közti töltésszakasz építése 1853-ban kezdődött. Két évvel később, 1855. áprilisára mindössze egy alig 10 kilométeres szakasz készült el, de egy tavaszi árvíz ezt is jórészt megsemmisítette. 

Ebben az időben, 1857-ben Barócs János, az Egylet igazgatómérnöke elkészítette a területet átfogó, vízrendezési tervét. Számításainak és elképzeléseinek pontosságát mutatja, hogy a három évtizeddel később, 1884-ben megkezdett munkálatok során terve pontosan megvalósult.

A folyószabályozás részeként a Sarudot közvetlenül is érintő örvényi és domaházi átvágás 1864-ben készült el. Az előbbi 3.4 kilométer, az utóbbi 3.9 kilométer rövidülést eredményezett a Tisza hosszában. A cserőközit pedig 1865-ben fejezték be, 9.4 kilométer rövidülést érve el. A Közép-Tiszán egyébként a 16 kanyarulat átvágással 132 kilométert „rövidítettek.” A munkálatok eredményeként megnőtt a folyó vízszállító képessége, miközben a végrehajtott munka igencsak sok kifogásolni valót vetett fel.

Az 1876-os esztendővel kezdődő nagy árvizes periódus egyszerre mutatott rá az addig végzett munka minden hiányosságára és hibájára. Az 1876-os esztendő a tartós és ismétlődő árvizek éve volt. Tavaszi, kora nyári és őszi árhullám egyaránt levonult a Tiszán. Márciustól júliusig egymást követték az árhullámok, amelyeket a gyors olvadást követő tavaszi-nyári esőzések és a mellékfolyók árhullámai tápláltak. Március 24.-én a víz átszakította a taskonyi védőgátat, a medréből kilépett folyam 23 községet és határát öntötte el, 1206 házat döntve romba, 287 háziállatot pusztítva el, s két ember életét követelve. Sarud lakosai eddig soha nem tapasztalt árvízzel néztek szembe. Az élet- és vagyonmentést ezekben a napokban a szatmári uradalom bérlője, Hartl Edeközvetlenül a faluból irányította. A veszély elmúltával az uradalom területén ─ a később nemesi rangra emelt bérlő ─ saját költségén védőtöltést és csatornát épített.
Az 1879-es rendkívüli árvíz a megerősített bal parti töltések helyett a jobb parton, Sarud belterületének addig biztonságosnak vélt magaslatán talált utat. Az átömlés helyét viszonylag gyorsan elzárták, ám így is 23 ezer hektár került víz alá.

Sarud történelmének azonban még hátra volt legnagyobb tragédiája, az 1888-as árvíz. 1888. márciusában a tavaszi áradás újabb rekordárvizet hozott. A víz addig nem tapasztalt magasságot ért el, így a védekezést vezető társulat vezetői a minisztériumtól kértek segítséget. Az állami mérnökök ideiglenes gát építését rendelték el, de ezzel sem tudták megakadályozni a március 30.-án este bekövetkezett töltésszakadást. A lakosság elhagyta a falut, menekültek a munkások is, akiket a katonaságnak sem sikerült visszatartani. A Baross Gábor vezette minisztérium elhatározta, hogy a töltésvonalat a valóban vízmentes magaslatokig kell emelni.

A települést az árvíz után újjá kellett építeni. Az átélt tragédia és a közelgő millennium jó alkalmat kínált arra, hogy a középületeket, köztük az iskolát helyreállítsák és kibővítsék, illetve 1895-ben a templomon is nagyobb felújítást végezzenek. 
A XX. század az intézményrendszer kiépülésének időszaka: 1901-ben megalakult a Sarud és Vidéke Fogyasztási és Érékesítési Szövetkezet, 1909-ben létrejött az Önkéntes Tűzoltóegylet, 1910-ben elkészült a községháza, az 1930-as években pedig orvos gyógyított, volt gyógyszertár, sőt egy Egészségházat is építettek, amelyben tisztasági kádfürdő működött. A településen az első infrastruktúra, az elektromos áram hálózatának kiépítése 1935-ben kezdődött.

A második világháborút követően Sarudon is megkezdődött a téeszesítés. A Kossuth-, Dózsa-, Haladás- és Petőfi termelőszövetkezet tagjai összesen 8412 hektáron gazdálkodtak.

A település életét érintő utolsó komoly változás 1978-ban a Tisza-tó kialakítása volt. A 127 négyzetkilométeres, eredetileg öntézési célokkal létrehozott mesterséges vízfelület új perspektívát kínált Sarud számára. A vízparthoz közel, a sarudi öblözet természeti szépségeit kihasználva egy új üdülőfalu jött létre, amely alakul, formálódik napjainkban is.

© Szuromi Rita: Sarud Emlékalbuma 2011